Azok után, hogy az FC Barcelona 2005-ben és 2006-ban is megnyerte a spanyol bajnokságot, utóbbi esztendőben pedig a Bajnokok Ligáját is elhódította, a katalánok azzal a nem titkolt céllal vágtak neki a 2006-2007-es idénynek, hogy minden lehetséges trófeát megkaparintanak, amelyért csak harcba szállnak.

Szép sorban azokban mindegyik versengésben kudarcot vallott az együttes: az európai Szuperkupáért játszott meccsen a Sevilla FC bizonyult jobbnak, a klubvilágbajnokság döntőjében a brazil Internacionaltól szenvedett vereséget a Barca, majd tavasszal a BL-ben a Liverpool FC verte ki az együttes, a spanyol kupában pedig az első meccsen szerzett háromgólos előnyt sem sikerült megtartania a csapatnak a Getafe CF elleni visszavágón. Az utolsó esély a bajnokságban adódott, ahol azonban az ősi rivális Real Madrid lehajrázta Frank Rijkaard együttesét, amely így üres kézzel volt kénytelen zárni a szezont.

Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Barca a sorsdöntő meccseken szinte mindig kudarcot vallott. A két kupadöntő mellett így volt ez a Liverpool FC elleni hazai BL-negyeddöntőn, és a bajnokságban a rangadókon is: a közvetlen riválisok (Real Madrid, Sevilla FC és Valencia CF) ellen lejátszott hat mérkőzésen a megszerezhető 18 pontból csupán ötöt gyűjtött be a gárda - idegenben mindhárom mérkőzést elveszítette, otthon pedig csak a Sevillát tudta megverni, a másik két csapattal döntetlent játszott.

Az elsőség így is csak nüanszokon múlt, hiszen a Real Madrid és a Barca azonos pontszámmal végzett, de az egymás elleni eredmények alapján a királyi gárda bizonyult jobbnak - vagyis a rangadóknak fokozott jelentőségük lett.

A Barca mestere, Frank Rijkaardot meglehetősen sokan kritizálták a vártnál gyengébb szereplés miatt, de a tréner menesztéséről szóló pletykák valótlannak bizonyultak: Rijkaard maradt, és a vezetőség úgy döntött, hogy még erősebb keretet bocsát a rendelkezésére. A nyári transzferperiódusra a katalán drukkerek mindenesetre nem panaszkodhattak, hiszen a Barcelona nem spórolt, ugyanakkor igazolásainak többsége szakmailag teljesen jogos volt.

Az Olympique Lyontól 15 millió euróért megvett francia balhátvéd, Eric Abidal személye lehetővé teszi, hogy a tavaly nyáron szerződtetett, és az elmúlt idényben a védelem mindkét oldalán bevetett Gianluca Zambrotta végleg áthúzódjon a jobb szélre, kiszorítva a csapat leggyengébb láncszemének számító (ugyanakkor katalán származása miatt rendkívül népszerű) Oleguert.

Az AS Monaco elefántcsontparti játékosával, Yaya Touréval (akiért 12 millió eurót fizettek) egy olyan labdarúgó érkezett, amilyen hiányzott az utóbbi évek Barcelonájából, de a mai modern futballban már létszükséglet: egy rendkívül erőszakos (és ha kell, durva) védekező középpályás. Tourét gyakran hasonlítják Patrick Vieirához, ami jól jelzi, hogy az afrikai futballista milyen típusú focista.

A Real Zaragoza argentin középhátvédjének, Gabriel Militónak a megvételére pedig azért volt szükség, mert a csapatkapitány Carles Puyol még júniusban megsérült, és várhatóan csak október elején léphet pályára.

A legtöbbet azonban mégsem erről a transzferről beszéltek a Barcelona kapcsán a nyáron, hanem arról, amelyik elsőnek történt meg. A katalánok ugyanis még június végén megszerezték azt a focistát, akivel az elmúlt években szinte mindig kapcsolatba hozták őket, de tavaly nyáron úgy tűnt, hogy végleg lemaradnak róla.

Az Arsenal FC francia csatáráról, Thierry Henryról van szó, aki egy évvel korábban, éppen a Barca elleni, elveszített BL-döntő után még szerződést hosszabbított az Ágyúsoknál, hogy most mégis a Camp Nouban kössön ki - közel 24 millió eurós vételárért. Kétségtelen, hogy Henry személyében egy igazi világklasszist igazolt a klub, aki a maga látványos játékstílusával könnyen közönségkedvenccé válhat, ugyanakkor személye alaposan feladta a leckét Rijkaardnak.

A Barca ugyanis a holland mester irányítása alatt a 4-3-3-as szisztémát alkalmazta, a csatársorban a Lionel Messi, Samuel Eto'o, Ronaldinho trióval, amelyből bárkit is kihagyni szinte lehetetlennek tűnik. Ebbe a hadrendbe Henryt meglehetősen nehéz beilleszteni, előzetesen leginkább az volt elképzelhető, hogy a francia a bal szélen szerepel, Ronaldinho pedig egy sorral hátrébb lépve a középpályáról, amolyan játékmesterként irányít.

Ez esetben azonban a maradék két középpályásra szinte emberfeletti védőmunka hárulna, arról nem is beszélve, hogy Rijkaardnak a középpályán is a bőség zavara jelenthet problémát, hiszen az előző idényben kiváló teljesítményt nyújtott Andrés Iniesta és Xavi mellett ebben a csapatrészben még a szintén alapembernek számító Deco, illetve az új szerzemény Touré is rendelkezésére áll, de Rafael Márquez vagy Edmílson is többször játszott már a középpályán.

És akkor a csatársorban még nem is szóltunk a két saját nevelésű szupertehetségről, Bojan Krkicről, illetve Giovanni dos Santosról, akik a nyáron felkerültek az első csapat keretéhez.

A Barca ázsiai túráján Rijkaardnak még nem kellett a fenti problémával foglalkoznia, hiszen a Copa Américán szerepelt labdarúgók, vagyis Messi, Milito és Márquez nem utaztak el a csapattal, mint ahogyan Deco sem - a portugál negyedik gyermeke születése miatt hagyta ki az utat.

Így aztán az Ázsiában lejátszott három találkozón a tréner szinte teljesen ugyanazt a csapatot küldhette a pályára, és a Víctor Valdés - Zambrotta, Oleguer, Thuram, Abidal - Touré, Xavi, Iniesta - Henry, Eto'o, Ronaldinho összeállítású csapat (a védelemben Oleguer helyén Militóval) nem is tűnik rossznak.

A kérdés már csak az, hogy a folytatásban mi lesz Decóval, Márquezzel vagy éppen Messivel: mert míg a legutóbbi szezonban Ezquerro, Ludovic Giuly vagy Eidur Gudjohnsen szó nélkül leült a kispadra, addig a fenti három labdarúgó nem ugyanaz a kategória. Persze ha elfogadják a Rijkaard által esetleg alkalmazott rotációs szisztémát, és a sztárok belenyugszanak abba, hogy időről időre egyikük csak a kispadon kap helyet (másik lehetőség, hogy Decót, Eto'ót vagy Márquezt eladják, ami persze a drukkereknek nem nagyon tetszene), akkor a Barca rendkívül sikeres lehet - de a sportág történetében hasonlóra eddig kevés példa akadt.